Bezuhantam az ágyamba. Minden olyan elnyomott, tompa, homályos volt. Lecsukott szemhéjam alatt csak egy örvény volt, semmi más. Ez az örvény magába szippantott, egyre csak húzott a talaj felé… majd földet értem.
Ismeretlen lények milliói fogadtak. Nem tudtam, hol vagyok, nem tudtam, miért, nem tudtam, mikor.
*
- Orvost, Nadyn!
- De hát… Mi történt!?
- Donty összeesett!
*
Ellenségesen közeledtek felém. Barátságtalanul.
- Mit keresel itt, halandó, Álomvárosban?
- Én nem… én nem tudok semmit.
- Ez meg mit jelentsen!?
- Nem tudom, hol vagyok. És hogy miért. – hirtelen elhallgattak.
- Te… te vagy az, akit megjósolt Rhotomago! Te vagy a mi szabadítónk!
- Én erről… semmit sem tudtam.
- Most már tudod. Egy régi legendában bizonyos Rhotomago nevű démon szerepel. A legenda szerint megjóslt egy királyt, aki… aki örökre itt fog élni, Álomvárosban.
*
- Doktornő, milyen az állapota?
- A szívverése majdhogynem megállt, kómában van.
- Kérem… mit fognak vele tenni?
- Még nem tudjuk.
*
Ott ugráltak előttem, és éjjeneztek, én pedig csak néztem. Nem tudtam semmit, csak azt, hogy örökre itt fogok élni.
*
- Agyhalál!
- Jézusom…
*
Ettől a pillanattól fogva megváltozott az életem. Az igazi világban már NEM LÉTEZEM.
Tehát én csak egy árny vagyok, árnya önmagamnak…
